Higiéniai menedzsment, avagy nem is vészes a fizikai munka

Előfordul, hogy néhányan megijedtek, mikor azt mondjuk, hogy az jelentkezzen kisegítő személyzetnek, aki bírja a megerőltető fizikai munkát, mivel rengeteget kell dolgozni (napi akár 12 órát is).  Sokan kérdeztétek már tőlem, hogy vajon hogy bírtam a dupla munkát -- mosást és takarítást -- mert néha még az egyik munkakör is nehéz, nem hogy a kettő egyszerre. Hadd gondolkozzam...

Szöcsek úr is tiszteletét tette nálunk

Először is nézzük, hogy milyen volt egy átlagos nap: fél 8 körül keltünk a szobatársaimmal; reggeliztünk (az étkekről majd később), majd ketten 9-től fél 1-ig kitakarítottuk a hat fürdőházat (ami egyenként 6-8 wc-t, 4 mosdókagylót és 2-4 zuhanyzót rejtett magában). Itt nem csak a mennyiséggel kellett megküzdenünk, hanem a fürdőkben lakozó szelíd, élő és élettelen fizikai jelenségekkel: gondolok itt egyrészt ízeltlábú bogárkákra és pókokra, akikkel hamar megértettük egymást, és két hét után már puszta kézzel, ám tisztelettel raktam ki a szűrüket a zuhanyzókból; másrészt a gyermekek
gyors méregtelenítési funkcióinak köszönhetően hatalmas volt a melléktermék-állomány, csakhogy a kellemetlen salakanyagokat nem mindig sikerült egyeseknek a megfelelő tározóba juttatni... ezért volt, mikor az ülőke szélén, a zuhanytálcában, a padlón, vagy éppen a kagylóban találtam illatosított "ajándékcsomagot". De hamar hozzászoktam a váratlan meglepetésekhez, így nem esett nehezemre a megkönnyebülészeti körguggoldák csarnokában "higiéniai menedzserként" működni. Az pedig különösen meghatott, hogy sokszor mondtak köszönetet a munkámért mind a kollégák és a gyermekek is.

A nővér üzenete nekünk:)

A Luna, amit Tomtól
kaptam, hogy a tábor
alatt ezen gyakoroljak <3

Takarítás után következett az ebédszünet, aztán folytatódott a munka a

mosodában. Minden napra be volt ütemezve, hogy kinek a szennyesét mossuk (counselors/support staff/activity leaders + legalább 2-3 bunk). Azt tudni kell, hogy a mosodai munka nem izgalmas, de cserébe monoton: ruhát be a mosógépbe, majd be a szárítóba, és végül hajtogatás (amit mindenki különösen nagyra értékelt). Ha egy kisebb csoportban dolgoztam volna (ahogy ez a legtöbb táborban lenni szokott), akkor nem lett volna olyan egysíkú; de mivel ketten voltunk beosztva erre a feladatra, és mivel a munkatársammal nem ápoltam túl közeli viszonyt több okból kifolyólag, így rendszerint hol egyikünk, hol másikunk
dolgozott egyedül a laundry-ban. Természetesen sosem unatkoztam itt sem: a nyugisabb napokon volt időm kicsit olvasni, rajzolni, gitározni; a mozgalmasabb napokon azt értem, mikor párosával jöttek az "emergency package"-ek (tehát a testnedvekkel átitatott ruhadarabok), mikor véletlenül az egyik táborozó iPodját, vagy a holland csávó útlevelét mostam ki a ruhákkal együtt...[NOTE: check pockets.]

Összességében egyáltalán nem bántam meg, hogy housekeeper-nek vettek fel (ahhoz képest, hogy a konyhát jelöltem meg első helyen), mert nagyon rugalmas volt az időbeosztásunk: igaz, volt, amikor éjfélkor fejeztem be a mosást, de cserébe minden délután el tudtam menni úszni a gyerekekkel vagy beugrottam az Arts&Crafts-be, és álomfogót készítettünk az egyik kis csoporttal. Aztán zombiként őriztük a vizesballonokat, majd menekültünk a gyerekek elől, mert kiderült, hogy a tiszta víz árt a zombik szépségének és azonnali elhalálozás a mellékhatása... szerencsére a Halloween esten visszavághattunk...(*MUHHAHHA*) Máskor a leggyomorforgatóbb koktél (mocktail) megalkotásán fáradoztunk, ami szardíniából, uborkaléből, mazsolából, mogyoróvajból és egyéb összeillő finomságból állt, s amit később négy bátor és erős gyomrú önkéntesnek kellett meginnia.

Dream catchers (photo by Ophelie)

Casino night, ha már Vegas messze volt
(photo by Ophelie)

A gyerekek 9 körül már az esti rutint végezték, 10-kor már ágyban voltak. Addig mi is visszavonultunk: akkor tudtuk megbeszélni kivel mi történt a nap folyamán, lemostuk a testfestéket/egyéb napi szennyeződéseket, aztán mentünk a staff lounge-ba megnézni egy filmet, megírni egy rövid email-t a családnak/barátoknak arról, hogy élünk és virulunk, vagy az ebédlőben társasoztunk. Counselor-ök és lifeguard-ok közül sokaknak kellett ügyelnie este, így ők már 11-kor lefeküdtek; ám akik ébren maradtak, azokkal rengeteget tudtunk beszélgetni, és ekkor ismertük meg egymást igazán, ami napközben nehéz, mert mindenki a saját kötelességével van elfoglalva. Általában takarodókor mentem aludni, zseblámpa mindig volt nálam, mert korom sötét volt az erdőben, és mire hazaértem, már mindenki aludt a házban; így a kis fénycsóvával valahogy megtaláltam az ágyamat, és már aludtam is.

Volt egy elefánk is!

Szóval így nézett ki egy tipikus napom. Most térjünk vissza a fő kérdéshez: hogy lehet bírni a sok munkát és a plusz elfoglaltságokat mindemellet? Egyfajta válasszal mégis tudok szolgálni. Mint már említettem, kétféle látásmód létezik: végig lehet panaszkodni a nyarat mindenféle triviális apróság és sérelem miatt, nyafogni, hogy ragadunk az izzadságtól, bogár lakik a szoba sarkában, és hogy fáradtak vagyunk (ezáltal csakis magunkra fókuszálva, másokat ignorálva)... VAGY teszem azt,
hálásak vagyunk, hogy a mázlista 1000 közé tartozhatunk, akiknek ez a lehetőség megadatott, észrevesszük és megéljük minden egyes nap piciny örömeit: az erdő csípős, üde hajnali levegőjét, a tó nyugalmát, a jól elvégzett munkáért kapott dicséretet, a gyerekek kacaját,  az új barátok ölelését, és az új szobatárs társaságát Edgar, a pók személyében.

Nekem olyan sok energiát nyújtott pusztán az ottlét is, hogy az számomra is felfoghatatlan. Egyfolytában csináltam valamit: a munka után segédkeztem, ahol lehetett (konyhában, gyerekek játékának előkészítésében), mellette karikatúrákat rajzoltam a staff tagokról, secret buddy-mnak készítettem ajándékot (erről is mesélek később) stb. stb. Szívemet-lelkemet beletettem bármibe, amit csináltam, és ennek minden pillanatát élveztem. Természetesen mindnyájunknak voltak kellemetlen napjai, de míg egyeseknek félig üres volt a poharuk, sokunknak ugyanaz a pohár félig tele volt. Szerintem ennyi a kulcs.

Splaaash! (photo by M.Dyer)

Legközelebb a tábori ételekből kaphattok egy kis kóstolót!;)

Beilleszkedés

A gyermekfelügyelők és a vízimentők érkezése után egy hét csapatépítés következett.

Hirtelen a tábor megtelt emberrel, ami furcsa volt a nyugodt két hét után. Mindig is mondták, hogy létezik az a bizonyos "kritikus két hét", de én nem hittem benne. Pedig létezik, és velünk is megtörtént. Erősen hátrányban éreztük magunkat, mivel rajtunk, support staff-on és két hollandon kívül mindenki angol anyanyelvű volt: amerikai, angol, ír, skót és ausztrál emberkék. Ennek tetejébe, java részük már egy hete ismerte egymást. Az elején sokszor beszélgettünk erről a témáról a már kialakult kis körünkben, mert azt hittük,hogy csak azért, mert nem "Nyugat-Európából" jöttünk, és mert "csak" kisegítő személyzet vagyunk, ezért lenéznek minket. Nem így volt. 

Emlékszem az első napra, mikor mindenki megérkezett. Még voltak tennivalók a táborban, s engem bízott meg a főnök, hogy vezessem a többieket, és takarítsuk ki az Arts & Crafts-et. Neki is láttunk, mindenki beszélgetett azzal, akit már előzőleg megismert, én meg még a nevüket sem tudtam. Így hát nekiálltam, és kérdeztem-kérdeztem-kérdeztem. Eleinte kellemetlenül éreztem magam a folyamatos kérdezgetések miatt, de mivel mindenki olyan kedvesen és nyitottan válaszolt, ezért hamar elmúlt ez az érzés.
Szintén rengeteget segített az orientációs hét, és a közös esti programok: tábortűz és grillezés, utána hosszú beszélgetések és játék a tűz körül, majd kint alvás a szabad ég alatt. Azt viszont nagyon sajnáltam, hogy a különböző időbeosztás miatt a support staff alig tudott részt venni a programokon napközben, ami egy kicsit visszavetett az ismerkedésben.

Ugyanis igen, voltak mélypontok, amikor meginogtam, és nem voltam túl emelkedett hangulatban... De ebből sikerült kimásznom, és mindig optimistán néztem a dolgokat. Hamar rájöttem, hogy ha be akarok illeszkedni, akkor azért tennem kell, és nem a házikómban ücsörögni munka után arra panaszkodván, hogy fáradt vagyok és hogy holnap korán kell kelni. Az igazság az, hogy NEM azért van ez a lehetőség, hogy befejezd a hátralévő 4 évadot a kedvenc sorozatodból, avagy könyveket falj a szobád egyik sarkában, és szintén nem a krónikus panaszokádóknak vagy kóros sértődésbajnokoknak van kitalálva ez a program... A táborod tökéletes színtere az ISMERKEDÉSNEK, s ezzel élni kell!!! Így én rendszerint takarodóig (hajnali 1-ig) fenn voltam, és beszélgettem éppen azzal, akinek szabad estéje volt. Rendkívül jól szórakoztunk minden alkalommal: pl. az igazgató kártyázáskor sutyiban meglepett minket Ben & Jerry's jégkrémmel, és ezáltal degeszre ettük magunkat a krémes-jeges finomságból; vagy mikor Igazság vagy Merészség közben érdekes dolgokat tudtunk meg egymásról, amik utána csak köztünk maradtak. Nagyon hiányoznak azok az esték.

Azért a  magányos-mosodás pillanatokban sem unatkoztam:D

Sosem felejtem el, mikor egy ilyen este során azt mondták nekem: "You're one of us". Nem, nem egy hollywoodi blockbuster érzelgős jelenetéből idéztem; ez valóban megtörtént. Akkor még nem fogtam föl igazán, csak utólag, mikor az ökörködések rendszeres résztvevője lettem, s mikor a mosodába sokan csak azért jöttek le, hogy megkérdezzék hogy vagyok, és hogy beszélgessenek velem. Igaz a mondás, miszerint "Ki mit vet, úgy arat.": én barátokat
"arathatok" és sok-sok csodás emléket. Mindenki megtapasztalja előbb vagy utóbb, hogy a hozzáállás döntő fontosságú egy ilyen tábori környezetben: meghatározza nem csak a te, hanem a környezeted hangulatát is. Itt nem éri meg antiszociálisnak lenni.

Let's square dance! YEEEHAAAAH! (photo by Michelle Byrne)

Ím a konklúzió: július közepére csapattagnak vallhattam magam, ami hihetetlen boldogságot és erőt adott mind a munkában, mind a további ismerkedésben. Ezután még ennél is jobb (olykor meglepő) események történtek...

Az első két hét

Először csak mi, support staff (1 karbantartó, 2 housekeeper, 3 konyhás, a nővér, a séf, az igazgató, és az igazgató-helyettes) laktunk a táborban; a counselor-ok és lifeguard-ok csak két héttel később érkeztek meg. Mondanom sem kell, hogy elég családias hangulatban teltek azok a napok.

A harci felszerelésem

Abban a két hétben a legfőbb feladatunk a tábor felébresztése volt hosszú téli álmából. Ez annyit tett, hogy minden helyiséget alaposan kisuvickoltunk: a partvis, mint a vattacukor a pálcikán, úgy nézett ki a sok pókháló likvidálása után; a lom-por-bogár hegyek vetekedtek az Alpok csúcsaival, és rohamosan gyűltek a teli szemeteszsákok a bunk-ok előtt. Ekkor vált féltett, és megbecsült kinccsé a gumikesztyű, a baseball sapka, a strapabíró seprű, és a kényelmes sportcipő; a baciölő fehérítőről nem is beszélve, ami egyetlen, de hatásos fegyverünk volt a fürdők kipucolásakor. Szóval lassan, de biztosan haladtunk, s időben végeztünk a nagytakarítással; a konyhások is ügyesen megtanulták a tábori gasztronómia fortélyait, a karbantartó srác mindent megjavított, a nővér pedig szépen berendezkedett a Health Center-be. 

A mosodánk, immár rendezett állapotában

A rendbetett bunk

A nővér főhadiszállása

Az ebédlő

A nagy rec hall: a square dance és Ki mit tud? színtere

Nem győztem betelni a látvánnyal: egyszerűen meseszép volt a környezet, ahol laktunk. Imádtam, és imádom! Naponta találkoztunk őzzel, mosómedvével és rengeteg mókussal, sőt, egyszer egy medvével is összefutottam (szó szerint). 

A Tiorati-tó

 

Felejthetetlen naplemente!

Be kell valljam, hogy szerelmes lettem a tóba, és a waterfront-ba; már kezdettől fogva ez volt a kedvenc helyem az egész táborban. Itt horgásztunk, pihentünk, és ha akadt egy szabad fél órám, akkor jógázni szintén idejöttem.

A házikónkba gyorsan berendezkedtünk, ami ráadásul közel volt a vízparthoz.

 A munka mellett természetesen volt szabadidőnk is: a közös játékok és filmnézések közben könnyen ismerkedtünk egymással: ezalatt barátkoztam össze a séfünkkel (az étel és a zene megszállottja) és az igazgató-helyettesünkkel, akik azóta jó barátaimmá váltak. 

Az első Wallmart-os vásárlás után...
Éjszakai bűnözés chocolate chip cookie-val

A táborból kijőve fél óra autózással bármilyen szolgáltatást elérhettünk (Wallmart, busz, gyógyszertár stb.), ami amerikai viszonylatban nagyon jónak számít. Első szabadnapunkon pl. egy outlet-be mentünk, ahol a hazai ár töredékéért vehettünk márkás cuccokat. 

Egy szempillantás alatt elröppent az első két hét; mire észbekaptunk, már 25 új taggal bővült a kis család, ami kihívásokkal teli időszakot hozott...

Irány a tábor!

Az első utcafotó, amit készítettem
a reptérről jőve.
(Várost nézni csak a buszból tudtunk
az időhiány miatt.)

Ott álltam a JFK reptéren, kezemben az útitervvel és a böszme nagy bőröndömmel, körülöttem utazók sokasága. -- Uramatyám, én most már tényleg Amerikában vagyok!-- kezdtem felfogni a tényállást. A táborbajutási utasítások egyértelműek voltak,  így indultam is, hogy minél hamarabb odaérjek. 

Miután alaposan kiidegeltem a szimpatikus buszjegyárusító hölgyet (ugyanis legalább tizenötször megkérdeztem, hogy melyik busz, mikor, honnan, hová megy), sikeresen felszálltam a shuttle-re, ami a Port Authority-hez vitt. Ezt a buszpályaudvart úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, többemeletes útvesztőt, amelynek kapui látszólag random sorrendben vannak megszámozva (legalább is így tűnt első pillantásra),s ne feledkezzünk meg a sűrű emberrajról, ami áthalad az épületen minden nap.

Szerencsére már hárman voltunk, mint magyar kollegák, szóval könnyebben is tudtunk tájékozódni. 
Mikor megközelítettük a jegyautomatát, egy csöves úriember felajánlotta, hogy segít nekünk megvenni a jegyeket. -- Ó - gondoltuk magunkban - milyen nagylelkű gesztus! --. Ági elővette a ropogós 100 dollárosát, hogy felváltási szándékkal majd ő kifizeti nekünk is a jegyet, és mi majd ráérünk később visszaadni az árát; ez elméletben működött is volna, ha a fent említett uraság ki nem kapja a kezéből a pénzt - azzal az ürüggyel, hogy a gép nem fogad el ilyen címletet, ezért el kell menni felváltani - majd tempósan elsétált. Mire kettőt pislogtunk, és konstatáltuk, hogy mi történt, meggazdagodott emberünk már boldogan siklott tova a tömeg oltalmazó hömpölygésében; esélyünk sem volt megtalálni. Még álltunk ott az automatánál néhány percet, azon mélázva, hogy hogy lehettünk ennyire naivak; aztán végül úgy döntöttünk, hogy a pénztárnál biztonságosabb lesz lerendezni a jegykérdést. 

Jeggyel a kezünkben, mini mozgólépcsők labirintusán keresztül, izzadva, kifulladva, de megtaláltuk a megfelelő kaput, és felszálltunk a buszra. Igen, de hogy! Minden cuccunkat felbűvészkedtük az utastérbe, mert a csomagtartó nem állt rendelkezésünkre. Bőröndjeinkkel betakarva/elbarikádozva vártuk ki a másfél órás út végét. Kissé furcsán is nézett ránk a többi utas, mert úgy néztünk ki, mint egy nomád törzs tagjai, akik árvíz elől menekülnek (mert pont akkor az eső is esett). Én minden esetre jót szórakoztam magunkon, annál is inkább, mert eggyel hamarabb szálltunk le, mint kellett volna.

"Törzsünk" ekkorra már 4 főre emelkedett, mert a buszon találkoztunk szlovák kolleginánkkal, Karin-nel. De jó, együtt voltunk, ám rossz helyen. Őrangyalunk azonban résen volt, mert egy bűbájos nénit küldött két kutyussal, aki elvitt minket kocsival az egy mérfölddel távolabb lévő találkozási helyre. Onnan a CampVacamas-ba vittek (ez a nagy tábor, aminek része a mi kis táborunk), ahol kaptunk vacsorát, és találkoztunk Andrással, aki hősiesen, egyedül és hamarabb érkezett meg, mint mi négyen. Kérem, minden elismerésem, így kell ezt!

Estére értünk a mi táborunkba (a háromnegyed órás kocsizás után), a Camp Top of the Pines-ba. Nagyon jó érzés volt végre megpihenni. Fiatal és energikus igazgatónk rendkívül kedvesen fogadott, a tábor atmoszférája pedig már az első pillanattól kezdve barátságos és megnyugtató volt. Éjszaka nem is kellett altatódal; hamar elaludtam,mert alig vártam a következő napot az új otthonomban.

Tanulság: 
- Akármennyire is idegesítőnek tűnsz, inkább kérdezz többször, mint egyszer se!
- Inkább váltsd föl azt a 100 dollárost hamarabb egy boltban ...
- Akármekkora slamasztikában légy, ne ijedj meg, találd föl magad! 

(Hallottam olyanról, aki még egy buszjegyet sem volt képes megvenni, ezért mindig másokra bízta magát; lassan már csak a nemesebbik fele kitörlését nem hagyta másra... Az ilyen ember nem való ilyen terepre, mert talpraesettség hiányában másokkal intézteti el a saját dolgait, amit mások - sajnálatból kifolyólag - megtesznek ugyan, de egy idő után terhessé és idegesítővé válik, ami megmérgezheti a nyár hangulatát, s olykor barátságokat zúzhat szét. (Csak képzelj el egy rozmárt, aki folyamatosan cuppog a füledbe, közben a bajszával csikizi a nyakadat, és mosdatlan öregasszony szag árad belőle, s azzal nógat, hogy tanítsd meg légtáncolni... nos, nagyjából ilyen érzés lehet).

Már repülök is!

Pár gondolat a repülési procedúráról:

source: Airplane! & 9gag

A repülő reggel fél hétkor indult Budapestről, így a szüleimmel már éjszaka elindultunk Pécsről, hogy kényelmesen odaérjünk. Elsőként érkeztünk, de a reptér hamar megtelt Camp Leaders karszalagosokkal, akik közül munkatársakra (később közülük egy jó barátra) is leltem.

A repüléssel sosem volt gondom, sőt, nagyon is szeretek fenn a fellegekben ücsörögni és gyönyörködni a kilátásban, így örömmel szálltam fel a gépre. Két órába telt, mire Brüsszelbe értünk, s ott kellett átszállnunk a New York-i járatra. Nagy könnyebbség volt, hogy rajtam kívül még kb. 15 CL-es utazó ment ugyanazzal a járattal, tehát tudtunk egymásra támaszkodni: a repüléshez ugyanis sok kapun és biztonsági ellenőrzésen kell átjutni, és ez elég bonyolultnak tűnhet egy zöldfülű kezdő számára. Eleinte én is tartottam attól, hogy hogyan fogok tájékozódni a hatalmas reptéren, ám hamar rájöttem, hogy nem sokkal különbözik az a pécsi "parasztelosztó" rendszerétől: sok a kóválygó, érthetetlen nyelvet beszélő furcsa egyén, ugyanúgy vannak számozott "kocsiállások", viszont a beszálláshoz a bérlet helyett 28 féle papírral kell igazolnod magad, hogy elhiggyék, nem töröd semmilyen turpisságon a fejed, nem is beszélve a lassan urológiai vizsgálathoz hasonlító biztonsági átvilágításról...

Edgar Allan Poe karikatúrám. by: loopymelon

Azonban a lényeg, hogy sikeresen felszálltunk a gigantikus utasszállítóra, ahol a 8 órás út hipp-hopp elröppent, hiszen oly sok lehetőséget kínáltak a szórakozásra: egyrészt a légitársaság széles zene- és filmkínálatából válogathattunk, ami tele volt új alkotásokkal; másrészt mivel nappal utaztunk, volt elég fény, ezért rajzolni is tudtam (ekkor készült Poe apó); harmadrészt rengeteg inni- és ennivalót kaptunk, aminek bevitele önmagában is sok időt emésztett fel; negyedrészt, mikor látszólag semmit nem csináltam, azon morfondíroztam, hogy a főrabbi az első osztályról vajon prosztata gondok miatt járkál-e a wc-re 5 percenként? (Na jó, azért ilyenen nem gondolkodtam, de feltűnt az öreg mászkálási kényszere.) Szóval jól elfoglaltam magam, mert számomra sosem létezett az unatkozás, mint szándékos tevékenység.

Hamar el is érkezett a landolás ideje. Alig vártam, hogy New York utcáira lépjek, ám sajnos az még váratott magára, mert még át kellett esni a vízum ellenőrzésen: érdekes volt, mert ahogy ott álltam az ellenőr pultja előtt, akaratom ellenére erőt vett rajtam egyfajta feszültség; nem értettem miért, pedig a papírjaimmal minden rendben volt, és se sombrero-m, se csemegebajszom nem volt, ami arra utalhatott volna, hogy esetleg illegálisan akarnék beslisszolni az országba. A végén természetesen semmi kivetnivalót nem találtak, így beléphettem az Amerikai Egyesült Államokba! Ezt ott, abban a pillanatban még fel sem fogtam.

Magamhoz vettem a diszkréten megrongált bőröndömet (a húzós fogantyúja teljesen beragadt, csak 3 centire lehetett kihúzni...így "rohangáltam" vele az egész nyár végi utazás alatt; még szerencse, hogy a 158 centimmel ezt meg lehetett oldani). Reklamációra azonban nem volt idő, mert pontos útitervet kaptam, hogy mikorra, hogyan, és mivel kell eljutnom a táborba. 

Összegzésül annyit elmondhatok, hogy könnyen el tudtam igazodni a reptéren, kényelmesen utaztam és szórakoztam, s a jetlag leghalványabb árnyfoszlánya sem vetült ki rám. Ami ezután következett, az sokkal emberpróbálóbb volt...

A következő rész a táborba jutás viszontagságairól fog szólni.

Lépésről lépésre

A nagy elhatározást követve elérkezett az első lépés: A TÁJÉKOZTATÓ.

Ez nem tartott tovább, mint másfél óra: megismertettek a programmal és apró részleteivel, képet kaptunk a tábori körülményekről, a munka utáni utazási lehetőségekről, és felhívták a figyelmünket a lehetséges buktatókra/rizikókra, amik előfordulhatnak a nyár folyamán. A CL-es csapat rendkívül segítőkész és türelmes volt; lehetett a kérdés akár túl bugyuta, akár túl összetett, mindegyikre készségesen válaszoltak, hiszen a Camp Leaders-nél "Hülye kérdés nem létezik".

Boldogan mentem haza a tájékoztatóról, már teljesen biztos voltam abban, hogy ez működni fog: egyrészt azért, mert láttam, hogy ez egy komoly, ugyanakkor laza és fiatalos csapat, akik tudják mit csinálnak, így 100%-osan meg tudok bízni bennük, nem vernek át; másrészt én is eltökélt voltam, és tudtam, hogy sikerül összegyűjtenem a pénzt a repjegyre és az egyéb kiadásokra.

Egy héttel később már az INTERJÚs terem előtt ültem,várva, hogy behívjanak. Semmilyen hivatalos munkatapasztalatom nem volt még, azt sem tudtam mire számítsak, így egy kissé izgultam. Szerencsére kiderült, hogy egy cseppet sem kellett volna nyugtalankodnom: először magyarul beszélgettem az interjúztatóval (magamról kellett mesélnem, és megtárgyaltuk a munkaköröket), aztán angolul válaszoltam néhány kérdésre, amit felvettek videóra. Meglepődtem saját magamon, mert teljesen nyugodtan tettem mindezt, már nem voltam ideges. Az interjú végén megkaptam a szerződést: én már ott helyben alá akartam írni, de Apa mondta, hogy ők is el szeretnék olvasni Anyával, ezért csak másnap tudtam elküldeni az irodába. (Bizony, kapkodni nem szabad!)

Az ezt követő időszakban már csak az e-mailben kapott lépéseket követtem: módosítgattam a PROFILomat, IGAZOLÁSOKat szereztem be, meg persze vártam, hogy kiválasszon valamelyik tábor. Bevallom, eléggé nyugtalan időszak volt az a néhány hónap: áprilisig csak mások sikeres elhelyezésének örvendhettem, mert engem addig semmilyen táborigazgató nem keresett meg. Ez a tehetetlen várakozás enyhén szólva kellemetlenül érintett; mintha egy rémálomba csöppentem volna, ahol próbálok elfutni a taknyosujjú, dohányfüsttől és alkoholtól bűzölgő szakállas szomszéd néni elől, aki fogatlan pincsijén lovagolva szélsebesen repeszt felém, és minden áron meg akar masszírozni (nem viccelek, ez a leírás tényleg egy valós személyen alapszik); ám minél gyorsabban akarok futni, annál lassabban haladok, s a néni keze egyre közelebb kerül... Nagyjából tehát így tudnám érzékeltetni, mennyire kellemetlen volt az a várakozás. 

Hál' Istennek ez a lidércnyomás nyomtalanul szertefoszlott azon a friss, napsütéses áprilisi napon, amikor megkaptam a szerződésemet a Camp Top of the Pines-tól. Olyan euforikus érzés vett hatalmába, ami súrolta a giccses Disney jelenetek határát, ahol mindenki táncol és dalol, s ahol a légkört a felhőtlen boldogság negédes érzése hatja át.

Onnantól kezdve felgyorsultak az események: VÍZUM, REPJEGY, BIZTOSÍTÁS, ERKÖLCSI bizonyítvány, vízuminterjú... már "csak" ezek hiányoztak. Gyakorlatilag mindent a Camp Leaders intézett, nekem csak a netes utasításokat és határidőket kellett betartanom. Szerintem ennél nagyobb segítséget el sem lehet képzelni egy ilyen utazás szervezésekor.
A KIUTAZÁS ELŐTTI TÁJÉKOZTATÓn is minden fontos tudnivalót átvettünk: a létfontosságú dokumentumoktól kezdve, a csomagolási praktikákon keresztül a New Yorkban való landolásig.

Egyedül a VÍZUMINTERJÚ miatt aggódtam még egy picit, de, mint később kiderült, az sem volt vészes. Május közepén kellett a budapesti irodába mennem, ahonnan az amerikai követség csak néhány sarokra volt. Ott levették az ujjlenyomatomat, és egy-két kérdésre kellett válaszolnom az üvegfal mögött ülő kedves hölgynek, természetesen angolul. Szóval minden simán és stresszmentesen ment, ráadásul ott, a sorban várakozva, megismertem egyik új barátnőmet, akivel azóta is tartom a kapcsolatot.

Azután már csak egy dolog maradt hátra: LEVIZSGÁZNI minél hamarabb. Höhöhhh, szerintem ez az utolsó lépés volt a legeslegnehezebb a nyárra való készülődésben. Ám a végén sikerült jó jegyekkel zárnom a félévet; egy vizsgám maradt csak el, amit azért nem tudtam letenni, mert június 10-ére esett, én viszont már június 9-én a fellegekben jártam mind gondolatban, mind fizikailag: felettem az ég, alattam az óceán, előttem New York; életem legjobb nyara abban a pillanatban vette kezdetét.

A döntés

Pörgessük vissza az időt egy évvel: 2013 októbere.

Pelusos gólya létemre sikeresen túléltem az egyetem első két hónapját: itt volt az ideje már másra is gondolni a teremkeresésen vagy az olcsó kávéárusító létesítmények felkutatásán kívül. Már akkor elhatároztam, hogy a következő nyaramat Amerikában töltöm, bár a kivitelezés leghalványabb szikrája sem derengett a horizonton. Aztán tájékozódtam a különböző lehetőségekről, s végül egy kedves ismerősöm (aki már volt kint) ajánlására a Camp Leaders mellett döntöttem.

Barátnőm is fellelkesült, így együtt ültünk neki őszi szünetben, és regisztráltunk az oldalon. Gondolataink babarózsaszín vattafelhők felett szálltak tova, egészen addig, amíg nagyot nem koppantak a valóság kemény kövezetén: ugyanis megláttuk, mennyi minden tennivaló van, hányféle dokumentumot, igazolást, referenciát kell beszerezni csupán ahhoz, hogy a táborigazgatók a profilunkat lássák.

Konstatálva mindezt inkább szüneteltettük a project-et.

Egy héttel később a barátnőm közölte velem, hogy inkább mégsem szeretne jönni. "Hujjujjj, most mi tévő legyek?"- gondoltam magamban. Elbizonytalanodtam: egyedül nekivágni egy ilyen hatalmas utazásnak? Nehéz és ijesztő vállalkozásnak tűnt. Napokig kattogott az agyam, a kérdés pedig ez volt: merjem-e vagy sem?

A szüleim is féltettek, hiszen négy gyermek közül én vagyok az egyszem lányuk. Édesapa valamiért mindig elrettentőnek tartotta az amerikai életfelfogást; ő üzleti okból volt egyszer Texas-ban, de nem tetszett neki, s ezt otthon többször is emlegette; mi pedig azzal cukkoltuk, hogy látjuk őt lelki szemeink előtt, ahogy cowboy kalapjában kiszáll Dallasban a repülőből az azonos című sorozat főcímdalára... Voltak tehát kétségeim, azért is, mert a legtöbb elsőéves baráttal/ismerőssel jelentkezik, én viszont egyedül voltam. Legalább is ezt hittem az elején...

Aztán hirtelen belémhasított: "A fenébe is, ha ezt most kihagyom, életem végéig bánni fogom! Mikor éljek ezzel a fantasztikus lehetőséggel, ha nem most, fiatalon, egészségesen, energiával és kíváncsisággal tele?!" Bevallom, féltem, ám kalandvágyam erősebb volt minden fenntartásomnál.

Készen álltam követni a CL-es lépéseket, amikről a következő bejegyzésekben esik majd szó.;)